a következő szöveg kizárólag kísérleti jellegű stílusimitáció, tisztelgés Nádas Péter Emlékiratok könyve című műve előtt.
Így álltunk itt, ugyanígy, pár hónappal ezelőtt, amikor a táskámmal épp csak átpréseltem magam a rácsos kapun, hirtelen úgy állt előttem Thea, mintha én állnék előttem, mintha szólni akarnék magamhoz, igazítsd meg a hajad, és különben is, hogy nézel ki, ezeket gondoltam, miközben arra is gondoltam, dehát ez nem is a tükörképem, hanem Thea, persze, ki más, minden színésznői pofátlanságával, és a fején kicsit csálén állt a mai napra kiválasztott vörös paróka... hát mégis igazítsd meg a hajad, szerettem volna mondani, de neki nem mondhattam, mert bár különbözik tőlem, engem szándékozik jelölni, sőt jelenteni gyötrő szerelmén és gyűlöletén keresztül, mert hát mindent szeretett ő, amit én szerettem, ebben a tekintetben azonosnak mondható, heves tagadással kísért azonosulási törekvésével, engem magamat viszont ellenségnek tekintett, mégis annyira akart ő engem, de továbbmegyek, Melchiort akarta rajtam keresztül, olyan erővel, hogy harminchatos lábával vacogva toporzékolt, amikor személyemben megérezte őt, most is, mindig.
És az én szememen keresztül Melchior szeme nézett rá mindig, és Melchior gyűlölete még erősebb lett iránta, amikor Thea az én arcomon keresztül próbálta megszerezni őt, amikor rajtam keresztül akarta egyikük megragadni a másikat, a másik másik pedig engem is vitt magával, amikor menekült.
És hogy nem érzem magam szabadnak, azt túl korán felismertem, de nem engedtem el Melchior kezét, és együtt néztünk végig minden előadást, és Thea görcsös játéka közben folyton kitekintett felénk, és mi neki játszottunk, és ő annyiszor sült bele a szövegébe, hogy játéka teljesen hitelét vesztette, a játék, mely nyilvánvalóan egy amatőr színésznő hazugsága volt, most a hazugság újabb rétegével bővült, mikor már azért sem hagyhatta abba a játékot, mert elismerte volna, hogy hazudik, hát nem hagyhatta abba a hazudozást, többé nem hagyhatta abba. Utóbb már nem is figyelt rá igazán, minden elárulta őt, a toporzékoló hazminchatos lába, amikor dühe elcsúszott kabátom felületén, mert arról eszébe jutott Melchior, vagy eszébe jutott a jelmez, amit viselt, és arról Melchior, és akkor egyszerre barátságos lett, mint a hátára hengeredő állat.
Ma este mehetnénk, mondta. Nem lehet, feleltem, Melchiorhoz megyek, és hagytam, hadd rázogassa kicsit a tehetetlen düh és szomorúság, hogy hirtelen a Melchior iránti habzó szerelemmé válva úgy folyjon át rajtam, mint az útját törő víz.
De szerelme megállt köztünk, mert az én szemem szürke, Melchioré és az övé viszont barna, és e maradék különbözőségek ellenállásába ütközve szereleme célját vesztve fordult ellenünk, mindhármunk ellen, és gyerekarcán, ami talán Basedow-kór nyomait viselte az idegességtől csaknem kiforduló, korai ráncoktól övezett szemekkel, azon a töpörödött kis arcon a halál volt tetten érhető, akár egy progériás gyerek életének tíz éve egyetlen pillanatba sűrítve, ahogy abban a grimaszban kimerevedett, és a pórusokból kiömlő faggyútól először egészen vékony és pisze orra vált síkossá, majd anélkül, hogy akár egy mozdulatot is tett volna, a hangsúlyosan keskeny szájára hanyagul felkent rúzs a jobb sarkába futott össze, és egy kis nyállal keveredve elfolyt, hogy jóval öregebbnek tűnt huszonkilenc événél, és én is megöregedtem akkor, mert fagyott grimaszát tükröztem vissza a saját fintorommal.
Kiszállok – mondtam volna, de úgy maradtam, és ha egy pillanat alatt meg lehet őszülni, én megtettem volna, csak hogy valami olyasmit tegyek, ami a szörnyű kamuflázs ellentéte, amiben Thea rejtőzködött, úgy szerettem volna most kilépni, Melchiorból is kilépni, üres szarkofágot hagyni magam helyett, hogy Thea abban fetrengjen, és ne találjon sem engem, sem a saját helyét. Hogy ha ma éjjel Melchiorhoz megyek, akkor utoljára menjek, mert ha mi ketten találkozunk, mi hárman találkozunk. De ha a harmadik nincs velünk, a kettő sincs egymással. Ma elbúcsúzom tőle, elbúcsúzunk egymástól, mi hárman.
